Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.
Menü
Ön itt jár: > Kezdőlap > Kriegsmarine / Haditengerészet >

Tengeralattjáró Hadijelvény - U-Boot-Kriegsabzeichen

Tengeralattjáró Hadijelvény - U-Boot-Kriegsabzeichen

A téma némiképp egzotikusnak mondható, hiszen a tenger, mint hadszíntér a második világháborúban igen messze volt országunktól, de mégis jelentős események sorozata zajlott ott. A vízen keresztül utaztak a létfontosságú nyersanyagok, az ellátmány, az emberállomány és mindenféle hadianyag, amelyektől nagymértékben függött Nagy-Britannia és a Szovjetunió is. A tengerek, és általánosságban véve a vizek feletti uralom is elvi kérdés. Németország számára létfontosságú volt, hogy új nagyhatalomként korlátlan, mindent elsöprő uralma legyen, nemcsak háttérbe szorítva ezzel riválisait, hanem ezzel együtt az első világháborút lezáró, Németország számára megalázó békediktátumot is.

A téma némiképp egzotikusnak mondható, hiszen a tenger, mint hadszíntér a második világháborúban igen messze volt országunktól, de mégis jelentős események sorozata zajlott ott. A vízen keresztül utaztak a létfontosságú nyersanyagok, az ellátmány, az emberállomány és mindenféle hadianyag, amelyektől nagymértékben függött Nagy-Britannia és a Szovjetunió is. A tengerek, és általánosságban véve a vizek feletti uralom is elvi kérdés. Németország számára létfontosságú volt, hogy új nagyhatalomként korlátlan, mindent elsöprő uralma legyen, nemcsak háttérbe szorítva ezzel riválisait, hanem ezzel együtt az első világháborút lezáró, Németország számára megalázó békediktátumot is.

A Német Haditengerészet alapjait 1848-ban fektették le a Reich Marine megalapításával. Kezdetben komoly nehézségekkel nézett szembe, hiszen még Dánia haditengerészete is veszélyeztetni tudta. A Balti-tengeren és Hamburg közelében tevékenykedő német flotta az 1870-es években Otto von Bismarck kezdeményezésére fejlődött jelentősen, amely természetesen megrontotta a kapcsolatot a britekkel, akik ezután riválisukként tekintettek rájuk. A két nemzet között nyílt konfliktusra azonban csak 1916-ban Jütlandnál került sor, ami után a német flotta hajói visszaszorultak kikötőikbe. Ebben a kényszerhelyzetben kerültek előtérbe a tengeralattjárók, amelyekkel már az első világháborúban komoly veszteségeket okoztak a szövetségeseknek. Az 1919-es béke természetesen szigorúan korlátozta a haditengerészet erejét is, amelyet a weimari köztársaság ideje alatt kezdtek el fejleszteni.

Németország a szabályozásokat folyamatosan megkerülve, a szomszédos országok és a nagyhatalmak jóhiszeműségét kihasználva 1933-ban, Hitler hatalomra kerülését követően – teljes titokban – új tengeralattjárók fejlesztésébe kezdett. Ennek egy Hollandiában létesített titkos tervezői iroda adott otthont. Itt alkották meg azokat a terveket, melyek alapján már 1935-ben, a szabályozások enyhülésével elkezdhették a könnyű, főként part közeli bevethetőségű, többségükben II A típusú tengeralattjárók gyártását. Ezek hadrendbe lépése komoly fegyvertény volt, és nem azért, mert ezzel elsöprő erő összpontosulhatott a Német Haditengerészet (Deutsche Kriegsmarine) kezében, hanem mert elkezdődhetett a várva várt fegyverkezés a tengereken is.

 

Egy német tengeralattjáró legénysége.

 

Az 1935. szeptember 27-én még 6 tengeralattjáróból álló erő a folyamatos fejlesztések, kiképzés és ráfordítás eredményeképpen egyre dinamikusabban fejlődött. A háború kitörésekor már 57 harcra kész tengeralattjáróból állt a teljes állomány. Karl Dönitz pedig mint a Tengeralattjárók Főparancsnoka (Befehlshaber der U-Boote) nem csupán a rendelkezésre álló eszközök modernizálásán fáradozott, hanem ekkor, ezekben a korai időkben született meg az a taktika, amely a farkasfalka (Rudeltaktik) nevet viselte, és a háború elkövetkezendő éveiben hatalmas veszteségeket okozott a szövetségeseknek.

1939. szeptember 1-jén nemcsak a szárazföldön és a levegőben, de a tengereken is megkezdődik a háború, ami természetesen érintette a Német Haditengerészetet (Deutsche Kriegsmarine) is, és még ez év október 13-án bemutatták az első, a haditengerészetnél szolgálatot teljesítő személyek számára szánt kitüntetést. Ez nem volt más, mint a tengeralattjárók legénységének elismeréséül szolgáló U-Boot-Kriegsabzeichen. A kezdeti meglepetések és sikerek a háború első hónapjaiban szenzációsnak számítottak, és egyben komoly nyomást helyeztek a szövetséges hatalmakra. A terv sikeresnek volt mondható, mivel jelentékeny mennyiségű hajó- és emberállományt kötöttek le, mindemellett hatalmas károkat okoztak. Ezek között a Harmadik Birodalom számára sikeres akciók között említhetjük például Günther Prien nevét, aki az U–47-es kapitányaként Scapa Flow kikötőjében elsüllyesztette a HMS Royal Oak csatahajót.

A diadalmenet azonban rögös volt. A fegyvernem még nagyon gyerekcipőben járt. A higiénia nagy hiányosságai, az Enigma megfejtése, illetve a veszély, ami a szövetségesek fegyverzetének fejlődésével, taktikájuk változásával folyamatosan nőtt, sokak számára szinte elviselhetetlenné tette a szolgálatot. A tengeralattjárókat legénységük gyakran csak úszó koporsóként (schwimmende Särge) emlegette. A halálozási arány magas volt.

Az U–243-at ért találat 1944. július 8-án.

Az elismerés kiérdemlése ennek tükrében korántsem volt egyszerű feladat, melynek feltételeiről az 1939. október 13-án kelt Raeder nagyadmirális által szignózott kiadvány határoz. A jelvény elérhető volt azon kapitány, tisztek, altisztek és legénység számára, akik legalább két sikeres bevetésen vannak túl, vagy bevetés során sebesülést szenvedtek el. A jelvény szabályosan az egyenruha jobb zsebének közepén volt viselhető, mint a korábbi első világháborús elődje. A viselési szabályzat értelmében, ha magasabb kitüntetés birtokában volt a tulajdonosa, mint például a Vaskereszt 1939-es Variánsának Első Osztálya (Eisernes Kreuz I. Klasse 1939.), akkor értelemszerűen az került középre, és alá a Tengeralattjáró Hadijelvény (U-Boot-Kriegsabzeichen).

Kptlt. Jürgen von Rosenstiel, az U–502 parancsnoka.

A fotón az elismerés helyes viselése látható.

 

Az adományozási ceremónia után a kitüntetés birtokosa az okirat mellé kapott egy ingyenes viselési példányt is. Amennyiben az eredeti példány önhibáján kívül sérült vagy elveszett, azt ingyenesen pótolták, egyéb esetben saját költségen kellett új darabot vásárolnia a viselésre jogosító dokumentumai birtokában. Halál esetén a jelvény a családjánál maradhatott.

Kezdetben több terv is készült. Ezeket feldolgozva és átgondolva született meg a végleges forma, amely Paul Casberg nevéhez fűződik. Kivitele követi az 1918-as jelvény formáját, azonban a kor igényeinek megfelelően újraalkotta azt. A horizontálisan ovális koszorú, illetve a jobbról balra haladó stilizált tengeralattjáróforma megmaradt. A korona helyett felül középen megjelenik a szárnyait kitáró sas, a karmai között a döntött szvasztikával.

Az írásban elsőként bemutatott jelvény a lüdenscheidi székhelyű Gebrüder Wergerhoff által gyártott példány, annak is az egyes típusa. Hátoldalán a jellegzetesnek mondható GWL jelölés látható. Alapanyaga cink, amely sok esetben nagyon gyengén tartja meg a felületkezelését. Itt feltűnhet, hogy a jelvény felülete morzsalékos, durva, nem egyenletes, amely jelenség nem más, mint a gyártó sajátossága. A morzsalékosság ellenére nagyon is kidolgozott és részletes, nem pedig a háború utáni másolatokra jellemző öntési hibák eredménye. Így, ha GWL jelölésű U-Boot-jelvényen találkozunk ezzel, akkor az természetes jelenség, nem kell aggódnunk miatta. A hátoldali szerelék zsanértömbje jellegzetes, és megegyezik más GWL-gyártmányú jelvénnyel. A beakasztókampó integrált, C alakú.

 

A jelvény előlapja. Jól megfigyelhető a fakó aranyozás és a morzsalékos felszín.

 

A jelvény hátoldala. Itt megfigyelhető az aranyozás tónusának jelentős mértékű eltérése a tűn és a jelvénytesten.

 

A jelvény szereléke oldalnézetből.

A gyártójelzés elhelyezkedése és részletessége közeli képen.

 

Súlya 18 gramm. Hosszúsága 48,7 milliméter, magassága 39,1 milliméter. A tű anyaga acél, kerek átmetszetű. Gyártási periódusa a háború utolsó harmadára tehető.

 

 

Az alábbiakban bemutatott második jelvény egy L/18 jelölésű példány. A kód a Bernhard Heinrich Mayer által 1871-ben alapított B. H. Mayer’s Hof-Kunst-Prägeanstalt céget jelöli, melynek székhelye Pforzheim városában volt.

Kialakításában eltér az előző példánytól. Felülete egyenletes, sima, a tónusok markánsak. Az aranyozása matt, valamint ami még a formák eltérőségén kívül szembeötlő lehet, hogy a szvasztika szárai közötti rész kivágatlan. Hátoldalán mind a tömbzsanér, mind a beakasztókampó rátétes, nem integrált. Alapanyaga ugyancsak cink, amely több helyen előbukkan a kopott aranyozás alól. A tű formája is eltérő. Angolszász szakirodalmakban találkozhatunk a „Coke bottle-shaped pin” kifejezéssel, amelyet értelmezhetünk kólásüveg- vagy palackformára asszociáló tűkialakításként. Itt feltűnő lehet a szokatlanul jó és eltérő tónusú felület a tű, a tömbzsanér és a beakasztókampó között, melynek oka a jelvénytest és a szerelék anyagának eltérő megtartóképessége. A tű, a zsanér és a beakasztókampó alapanyaga is tombak, amely egy réz-cink ötvözet.

 

A jelvény előlapja, amelyen megfigyelhetőek a hordásból származó természetes kopásnyomok.

 

A jelvény hátoldala, amelyen szintén megfigyelhető az aranyozás tónusának jelentős mértékű eltérése a tűn és a jelvénytesten.

A jelvény szereléke oldalnézetből.

 

A gyártójelzés elhelyezkedése és részletessége közeli képen.

 

 

Súlya 16 gramm. Hosszúsága 48,6 milliméter, magassága 40 milliméter. A tű anyaga acél, kerek átmetszetű. Gyártási periódusa a háború középső és utolsó harmadára tehető.

 

Összefoglalásként elmondható, hogy a Tengeralattjáró Hadijelvény önmagában is egy nagyon kiterjedt téma, hiszen számos korabeli variációja ismert, amelyből ebben a cikkben kettő került bemutatásra. Természetesen a cél nem az összes variáció és azok jellegzetességeinek ismertetése volt, hanem sokkal inkább egy bevezető írása a témába, egyfajta témaindító. Mivel minden elfogadott gyártmánynak megvan a maga sajátos vonása, akár a jelölések hiányában is azonosítható. Ahogyan azt már korábban is említettem, a Harmadik Birodalom kitüntetéseinek a világa igazi mélyvíz a hozzá nem értő gyűjtők számára. A háború befejezését követően a kitüntetéseket, jelvényeket és plaketteket gyártó cégek nagy többsége, ha meg is úszta a bombázásokat, nehéz helyzetbe került, mivel a megrendelések értelemszerűen megszűntek a szövetségesek győzelmével. Ennek ellenére jelentős volt a kereslet, hiszen minden katona szeretett volna magának valamiféle emléket, amelyet, mint trófeát magával vihetett. A gyártók a maradék készletek kiárusítása után belekezdtek a keresett termékek gyártásába. Először eredeti verőtöveket és alapanyagokat használtak, majd később egyre inkább új megoldások kerültek terítékre. Ezek a korai másolatok (habár majdnem nevezhetjük őket háború utáni eredeti példányoknak is, hiszen ugyanazon mesterek szerelték őket össze, ugyanazokban az üzemekben, mint 1945 előtt) mondhatók a legveszélyesebbnek, hiszen ezek még nem a mostanában készülő gyenge, jól felismerhető öntvények voltak. Ezek közül a cégek közül élen járt a bécsi székhelyű Rudolf Souval is, amely szinte azonnal beszállt a jövedelmező üzletbe a cég fennmaradásáért, de ez már egy másik írás témája lesz.

 

Felhasznált irodalom:

 

ailsby c.: Combat Medals Of The Third Reich, Great Britain 1987.

doelhe h.: Medals&Decorations Of The Third Reich, Reddick Enterprises 1995.

helgason g.: https://uboat.net/ (Letöltés 2020.11.27.)

weber s., skora g. r.: The Kriegsmarine Awards I-II. B&D Publishing 2011.

woods m.: German Medal Makers And Their Marks 1813-1957., MW Militaria 2020

 
 

 
 

Tartalomhoz tartozó címkék: Jelvény Németország